Gyöngyi története

„Nem pihenni kellett, hanem megérteni magam” – Gyöngyi története

Gyöngyit régóta ismerem: korábban mentorfolyamatban dolgoztunk együtt. Pécelen él, vállalkozó, festőművész és édesanya. Nemrégiben ismerte fel magán az ADHD és az autizmus együttes jelenlétét, az AuDHD-t – és ezzel együtt egy teljesen új értelmezést kapott az élete.

„Csak pár hónapja jöttem rá, hogy velem valami más van. Hogy nem vagyok szerencsétlen, nem vagyok hülye, és nem vagyok bolond. Egyszerűen csak másképp működöm.”

Ez a felismerés nem egyik pillanatról a másikra érkezett. Inkább lassan, sok belső küzdelmen keresztül. Gyöngyi egész életében azt érezte, hogy ugyanazért mindig többet kell dolgoznia, mint másoknak. Megfelelni, bizonyítani, fejlődni – kívülről működött, belül azonban egyre nőtt a nyomás.

„Egy idő után egyszerűen elfogytam, és semmi nem működött már úgy, ahogy korábban.”

A teste végül jelezni kezdett. Kiégés, fájdalmak, teniszkönyök – egészen odáig, hogy az ecsetet sem tudta megfogni. Az alkotás ellehetetlenülése nem pusztán fizikai fájdalom volt, hanem egy nagyon egyértelmű üzenet: így tovább nem lehet.

„Akkor mondtam ki először magamnak, hogy most megállunk.”

A megállás azonban nem hozott azonnali megkönnyebbülést. Hiába pihent külsőleg, belül folyamatosan kattogott. Később értette meg, hogy nem a pihenés hiányzott, hanem az, hogy végre értse a saját működését.

Egy véletlen információ – hogy vállalkozói szünet alatt is járhat munkanélküli segély – lehetővé tette számára, hogy időt nyerjen. Ebben az átmeneti, törékeny állapotban érkezett meg az a felismerés, ami mindent átírt.

„Az önkormányzatnál ültem egy padon, és egyszer csak összeállt minden. Mint a filmekben: lepergett előttem az egész életem. Először éreztem azt, hogy nem vagyok egyedül.”

Amikor elkezdett olvasni az ADHD-ról és az autizmusról, olyan volt, mintha végre róla írnának. A hiperfókuszról, az időérzék elvesztéséről, a halogatásról, a mindent egyszerre akarásról – és arról az állapotról, amikor az agy „egy hatalmas könyvtárként” működik, ahol minden egyszerre elérhető.

Ez a működés egyszerre ajándék és teher. A flow élménye felemelő, de ára van: kimerülés, összeomlás, újraindulás. Gyöngyi ma már látja ezeket a mintázatokat, és megtanulta tisztelni a saját határait.

A legnagyobb fordulat mégsem a diagnózis volt, hanem az önmagához való viszony változása.

„Rájöttem, hogy nem pihennem kell, hanem szeretettel fordulni magam felé.”

Gyerekkora óta maszkokat viselt. Úgy próbált működni, ahogy „kell”. A felismeréskor látta meg először önmagát maszkok nélkül – és bár ez ijesztő volt, felszabadító is.

Ma már tud nevetni magán, és a humor fontos kapaszkodó lett számára. Megtanulta, hogy az önelfogadás és az önismeret nélkül nincs fenntartható működés.

„Olyan ez, mint amikor egy virágmagot elvetünk. Ha gazos a föld, nem tud kikelni. Ki kell gyomlálni a gazokat, hogy legyen helye növekedni.
Nem cserélném el semmiért, mert ez vagyok én.”

Gyöngyi története nem ígér könnyű utat. De megmutatja, mi történik akkor, amikor valaki először nem megjavítani akarja magát – hanem megérteni.

Ez a történet itt most egy részlet.
A könyvben Gyöngyi története jóval hosszabban, több rétegben bontakozik ki, más történetekkel együtt.
A Dopaminvadászok ezekből a belső nézőpontokból épül fel – nem egy-egy pillanatból, hanem egy közös tapasztalatívből.